Amikor tudomásomra jutott, hogy a Twisted Sister fellép az immár ötödszörre megrendezésre kerülő, négy napos Pannónia fesztiválon, arra gondoltam, hogy valaki nagyon poénos kedvében van. Április tréfaként fogtam fel, ugyanis az esztendő negyedik hónapjában tudtam meg ezt az információt. Miután utánanéztem, hogy a hír nem kacsa, hanem valós, egyértelmű volt számomra, hogy a Cseri Parkerdőben lesz a helyem június 9.-én.
A viszonylag gyors beengedés után a Port.hu színpadot (amúgy négy színpad volt) céloztam meg, ugyanis ott léptek fel a new yorki istenek. A fesztivál első fellépője számomra a BEATRICE volt. A ’88-ban megjelent duplalemezen (78/88) kívül nem túlzottan hallgatom a zenekar kiadványait, mindenféle sértő szándék nélkül, nekem az a korszak a Beatrice. Értelemszerűen a Nagyvárosi Farkas, a XX. Század, a Katicabogárka vagy a Boldog Szép Napok többet mondanak, jelentenek nekem, mint az Őrületes Rock ’N’ Roll. Sajnos nem volt Jerikó és Motorizált Nemzedék, de a csapat rendelkezésére álló egy órás műsor így is tömény, intenzív és szórakoztató volt.
Ajándék volt részt venni a Twisted Sister sajtótájékoztatóján, begyűjteni autogramjaikat, közös fotókat készíteni velük, azonban Dee Snider unszimpatikus hozzáállása kiverte a biztosítékot. Történt, hogy minden idők legnagyobb frontembere, egyik legnagyobb énekese, nemes egyszerűséggel felhúzott a turnébuszra és a koncert kezdetéig ki sem dugta onnan az orrát, ergo közös fotó, dedikáció felejtős. A sajtótájékoztató után az EDDA vette birtokba a deszkákat, amely legnagyobb meglepetésemre egy méregerős best of programmal rukkolt ki. Ha nem tévedek a „legfrissebb” dalok a Szellemvilág és az Elérlek Egyszer voltak. Jó formában, energikusan vezette elő a zenekar az olyan klasszikusokat, mint a Minden Sarkon, a Torony (!!!), a Kölyköd Voltam, a Győzni Fogunk vagy a Gyere Őrült. Pataki Attila énekes politikát sem nélkülöző, itt-ott obszcénba hajló átkötő szövegeit megspórolhatta volna, ettől függetlenül kiváló hangulatot teremtettek, kiváló koncertet láttunk/halottunk tőlük.
20.50-kor, a kiírt fél kilences kezdés helyett aztán elérkezett a várva várt pillanat: színpadra lépett minden idők egyik legalapvetőbb, legmeghatározóbb zenekara a TWISTED FUCKIN’ SISTER. 2004-es Summer Rocks-os koncertjük után másodszor tették tiszteletüket nálunk. Különbség annyi volt a hét évvel ezelőtti előadáshoz képest, hogy ezúttal elhagyták a sminkeket, a klasszikus fellépő ruhákat, kizárólag Dee The Fuckin’ Snider énekes használt egy kevés szemkihúzót. A régi időknek megfelelően az intro után a What You Don’t Know (Sure Can Hurt You) – a Eddie „Fingers” Ojeda és Jay Jay French gitárosok valamint Mark „The Animal” Mendoza basszusgitáros a közönségnek háttal állva pengettek, Snider pedig atombombaként robbant a színpadra, „Good evening welcome to our show…” – The Kids Are Back – Stay Hungry hármason rongyoltak át és kezdetét vette az extázis, az eszméletvesztés. Minthogy a többi fellépőnél már kiválóan belőtték a hangzást, a Sisternél sem volt semmi kivetnivaló a megszólalással, akkorát ütött a banda, hogy még. Ellentétben a Summer Rocks-szal Eddie-nél nem merültek fel technikai problémák, gördülékenyen, olajozottan ment a show. A SHOW! Dee Snider 55 évesen úgy tombolt, rohangált a színpadon, mint egy ereje teljében lévő, 20-21 esztendős fiatal titán, irányította a műsort, énekeltette a közönséget, a hátán vitte a produkciót. A sajtótájékoztatón mutatott negatív magatartása ellenére is azt mondom, hogy ő minden idők legnagyobb frontembere, showmanje, hangja mit sem kopott az évek során, elemi erővel törtek fel üvöltései illetve az olyan klasszikusok, mint a The Price vagy a The Fire Still Burns dallamait is mindenféle erőfeszítés nélkül énekelte ki. Képtelenség volt fotózni a sajtóárokból (csak az első három dalra kaptunk engedélyt), egy óriási szőke, göndör hajtenger volt csak látható belőle, megállás nélkül mozgott, bejárta a színpad minden egyes négyzetcentiméterét. Ezzel szemben Eddie, Jay Jay és Mark egy helyben állva, statikusan pengettek. Felesleges hosszasan méltatni a programot, ugyanis ezekkel a dalokkal nem lehet hibázni, a metal/rock történelem legnagyobb klasszikusairól van szó, különösebb kommentárt nem kell hozzájuk fűzni (pl. Shoot ’em Down, Under The Blade, You Can’t Stop Rock ’n’ Roll). Annak ellenére, hogy mindenki tudta mekkora buli lesz, a negyedikként elhangzó, súlyos, lassú Captain Howdy-t nyugodtan nevezhetjük meglepetésnek, lévén sosem volt a korai Twisted Sister koncertek repertoárjának szerves része. Egy hibátlan dalokat felvonultató koncertbe elméletileg nem lehet (szabad) belekötni, én most még is megteszem, mert A. J. Pero dobszólója teljesen felesleges volt, akkor inkább már játszották volna el a We’re Gonna Make It-et, az I Am (I’m Me-t) vagy a Ride To Live Live To Ride-ot. Amúgy Pero dobszolóját az AC/DC klasszikusa, a Whole Lotta Rosie követte, mintegy tisztelegve az ausztrál csapat előtt, egyben kinyilvánítva, demonstrálva, hogy honnan indult el anno a zenekar, milyen hatásokból táplálkozik muzsikájuk. Ahogy az várható volt, a We’re Not Gonna Take It-nél és az I Wanna Rock-nál Snider mester megéltette a közönséget, félelmetes volt, ahogy a Burn In Hell-nél piros lámpa világította meg, tehát mindent megkaptunk, amit vártunk. Rettentő szimpatikus volt Jay Jay French beszéde, melyben a gitáros kifejtette, hogy a metal nemzetközi muzsika, kapocs az emberek között, összeköti az embereket, míg a pop, a rap stb. csak trend, jönnek és mennek, az olyan nagy bandák, mint a Motörhead, a Black Sabbath, az AC/DC, a Judas Priest vagy éppen ők ennyi év után és sok szarságot leküzdve még mindig talpon vannak és hogy eddig eljutottak, azt a rajongóknak köszönhetik. A mintegy másfélórás műsor végén (a ráadásban) a Come Out And Play és az S. M. F. adták meg a kegyelemdöfést. A korosztály összetételét illetően, a skála a 8 évestől a 60 évesig terjedt, magyarán a csapat muzsikája korosztálytól független és abszolút időtálló. A Twisted Sister jött, látott és (újra) győzött, azonban a koncert után már nem volt módunk találkozni velük, mivel felmentek a buszba és úgy elhúztak, hogy magukkal sem találkoztak.
Sch-dt barátommal azt taglaltuk a műsor után, hogy képességeiket tekintve a zenészek nem tartoznak a műfaj elitjéhez, krémjéhez (ez különösen Mark Mendoza-ra igaz, aki végig csak csapkodta a bőgő húrjait), mégis egy nagyon jól összerakott és felépített csapatról, klasszikus lemezekről, dalokról beszélünk. (Tulajdonképpen úgyis fogalmazhatnék, hogy a Twisted Sister Dee Sniderről szól). Egyértelmű, hogy bőven kiérdemelték a halhatatlan státuszt, történelmet írták, megkérdőjelezhetetlen, hogy a Rock ’n’ Roll Hall Of Fame-jében van a helyük. Egy újabb páratlan és meghatározó élménnyel gazdagodva indultam haza a program után, remélem mihamarabb újra kis hazánkba jönnek. Képtelenség őket megunni.
Dr. Feelgood
No comments:
Post a Comment