MORBID ANGEL
NECROPHOBIC
BENIGHTED
NERVECELL
Szokásomhoz híven ideje korán (két órával kapunyitás előtt) érkeztem a klubhoz és meglepve konstatáltam, hogy rajtam kívül írd és mond egy szál emberke toporgott a hidegben. Gondoltam, később csak megérkezik a rajongók hada, de nem, ¾ 7-kor nagyjából 30-an mentünk be a klubba.
A helyzet az, hogy nagyon gyér volt a koncert látogatottsága. Saccra negyed ház (kb. 200-250 fő) lehetett, amelynek véleményem szerint (egyik) oka a floridai death metal veteránok idei, a rajongótábort alaposan megosztó, Illud Divinum Insanus műve volt/lehetett. Feltételezem, sokan azt hitték, hogy a csapat erre a lemezre fekteti majd a hangsúlyt, amolyan lemezbemutató buli lesz, pedig nem az volt. De erről majd később.
Egy-egy nagyágyú előtt hálátlan szerep az elő zendkar szerepét betölteni, főleg akkor, ha egy relatíve ismeretlen csapatról van szó. Annak ellenére, hogy a dubai illetőségű NERVECELL 1999-ben alakult, csak idén került be az európai underground köztudatba második, Psychogenocide lemezüknek köszönhetően. (Webzine-ünkön amúgy Dehumanizer kolléga méltatta a korongot szeptemberben). Roppant kevesen voltak rájuk kíváncsiak, ettől függetlenül a kvartett mindent megtett annak érdekében, hogy maguk mellé állítsák a fanatikusokat, illetve, hogy megalapozzák a buli alaphangulatát. Brutális, technikás, floridai és európai hatásokkal egyaránt tűzdelt death metaljukat viszonylag hosszú dalok (pl. All Eyes On Them, Vicious Circle Of Bloodshed) formájában vezették elő, úgyhogy annak, aki először hallotta/látta a bandát (mint jó magam) feladták a leckét a zene befogadását illetően. Az mindenképpen lejött, hogy felkészült, technikás zenészek alkotják a tagságot, Rami H. Mustafa és Barney Ribeiro gitárosok az intenzív riffeket, itt-ott dallamokkal, szaggatott témákkal kombinálták, feszes, precíz, pontos műsort vezetett elő a banda. Jó benyomást tettek rám.
Másodikként a francia BENIGHTED következett. Nevükre emlékeztem, mivel annak idején hallottam Insane Cephalic Production lemezüket, de a muzsikát, ha agyon ütöttek volna sem tudtam volna felidézni. Öreg motorosoknak tekinthetők ők is, hiszen 1998 óta léteznek, ettől függetlenül/ennek ellenére nem hiszem, hogy komoly hazai rajongótáborral rendelkeznének. Suffocation, ős Cannibal Corpse hatású death metaljukban grind tempók, blastbeatek éppúgy találhatóak mint dallamok, groove-ok, mely utóbbi arra engedett következtetni, hogy a mai modern színtér sem hagyja őket hidegen. Becsülettel daráltak, tekertek, Julien Truchan énekes mezítláb nyomta le a műsort, valamelyest sikerült a jelenlévőket megmozgatniuk, bennem azonban nem hagytak mély nyomot.
A klasszikus svéd death metal intézmény a NECROPHOBIC a jelen underground színtér egyik legjobb, legmegbízhatóbb alakulata. Véleményem szerint a másodgenerációs svéd death metal hullám legjobbjai, korai lemezeik egyértelműen a műfaj klasszikusai közé sorolandók. Műsoruk tetszett, azt azonban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a brutális, de tiszta hangzás (ez egyébként mindegyik csapatra jellemző volt, semmiféle probléma sem volt a megszólalással) elvette azt a jellegzetes klasszikus svéd ízt, soundot, dallamokban, harmóniákban gazdag muzsikájuk nem úgy jött le, mint lemezen. Bő háromnegyedórás programjuk gerincét a Hrimthursum korong szerzeményei (The Slaughter Of Baby Jesus, Blinded By Light, Enlightened By Darkness, The Crossing, Age Of Chaos) alkották, egy dal erejéig (Taste Of Black) megidézték a Bloodhymnst, három tétel (For Those Who Stayed Satanic, Celebration Of The Goat, Revelation 666) hangzott el a Death To All-ról, míg a múltat (értsd korai időszak) csupán egy szám (The Nocturnal Silence) képviselte. Értelemszerűen rájuk már többen voltak kíváncsiak, mint az előző két zenekarra, ami nem csoda, lévén ismertebbek, jobbak és többet tettek le a death metal színtér asztalára, mint a Nervecell és a Benighted együttvéve.
Szerintem nagyon sok MORBID ANGEL fanatikus fejében megfordult, hogy mi lesz kedvenc csapatukkal, ki lesz az új dobos, amikor kiderült, hogy Pete „Commando” Sandoval porckorong kopása miatt nem tudta feljátszani az új korongot. Amikor értesültem a hírről, hogy Pete helyett Tim „The Missile” (rakéta) Yeung lett az új ütős elégedetten dőltem hátra, hiszen tudtam, hogy szemernyi csalódást sem fog okozni. Nemcsak a lemez, hanem a Club 202-ben átélt, letaglózó, gyilkos másfél óra is bizonyította, hogy Tim Yeung napjaink egyik legjobb dobosa, játéka pedig nemhogy nem hagyott kívánnivalót maga után, hanem lenyűgözött. Ahogy fentebb utaltam rá, a show nem az új anyag bemutatója volt, a csapat egy olyan szettet adott elő, amely minden Morbid Angel rajongó igényét kielégítette, nem hiszem, hogy valaki is elégedetlenül távozott volna a helyszínről. Tulajdonképpen le se kellene írnom a látottakat/hallottakat, elég lenne felsorolnom a setlistet. Maga volt az őrület a műsor, a death metal legfelső szintje került prezentálásra aznap este, a hangulat pedig olyan volt, mint az intenzívosztályon: eszméletlen. Az Immortal Rites-szal nyitottak és onnantól kezdve nem volt megállás, egymás után jöttek az olyan alapvető death metal klasszikusok, mint a Fall From Grace, a Day Of Suffering, a Blasphemy, a Maze Of Torment vagy a Lord Of All Fevers And Plague. Kell-e valamit ehhez hozzáfűznöm? Esetleg annyit, hogy az Altars Of Madness-hez hasonlóan a Covenant album felét is eljátszották, az Angel Of Disease és a God Of Emptiness nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen egy Morbid Angel koncert. A rend kedvéért, a Rapture, a Blood On My Hands és a World Of Shit (The Promised Land) csendült fel a Covenant-ról. Azt viszont a mai napig nem értem, hogy a Domination-ről miért csak a Where The Slime Live és a ráadásban előadott Sworn To The Black fér bele a repertoárba, személy szerint nagyon szívesen vettem volna az Eyes To See, Ears To Hear-t, ahogyan a Thy Kingdom Come-ot is, de ez legyen az én gondom, nem igaz? Mindenképpen meglepetés volt a Bil Ur-Sag felbukkanása a Formulas Fatal To The Flesh-ről, lévén azon nem David Vincent énekelt. Mindösszesen két dal (Existo Vulgoré, Nevermore) képviselte az új anyagot, tehát az új album death metal(os) szerzeményei. (Kötözködés: eljátszhatták volna a Blades For Baal-t is). Ahogy Milán Péter barátom még 1997-ben a Psychotic Waltz koncert beszámolójában említette, nem lehetett olyat kiemelni ezen az estén, hogy a legjobb nóta, mert itt mindegyik a legjobb nóta volt. Trey Azagthoth és Thor Anders Myhren, alias Destructhor átszellemülve, magukat egy az egyben átadva a muzsikának pengették a klasszikus, death metal mérföldköveknek számító riffeket és szólókat, David Vincent énekes/basszusgitáros jókedvűen, szimpatikusan irányította a műsort, Tim Yeung pedig… Ahogy már utaltam rá, elképesztően játszott, a 150-160 cm, kerti törpe alkatú srác valóságos dobbemutatót (headbangelt, ujjai között forgatta a dobütőt stb.) adott elő. Mellesleg aznap ünnepelte 33. születésnapját, melynek tiszteletére David Vincent előadta a happy birthday örökzöldet. A ráadásban a Chapel Of Ghouls klasszikus adta meg a kegyelemdöfést, a beteg angyalok pedig diadalittasan vonultak le a színpadról. Nem vitás, hogy az év egyik legjobb koncertjét láttuk az egyik legmeghatározóbb zenekartól.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment